A régi böjti gyakorlat a nagyböjt idején teljes hústilalmat írt elő a híveknek, ezért a hamvazószerda előtti keddet a népnyelv húshagyó keddnek, a Feltámadás ünnepét pedig húsvétnak (= „húsnak ismételt vétele”) nevezte el. Ma a szigorú böjt csupán hamvazószerdán, illetve nagypénteken kötelező.
Hamvazószerdán és a rákövetkező vasárnapon a hívek homlokára az előző év virágvasárnapján szentelt barka hamujával keresztet rajzol a pap, a következő szavakkal: „Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!” A hamu az elmúlás természetes jelképe.
A nagyböjt kezdetéről így ír Pilinszky János:
„Hamvazószerda jele, szürke hamuja arra figyelmeztet, ami sorsunkban törékeny, emberségünkben esendő. Arra, hogy halandók vagyunk. Mivel csak így, ennek teljes tudomásulvételével érthetjük meg azt a másik »gyengeséget«, »isteni gyengeséget«, amire hamvazószerdán fölkészülünk: Krisztus halálát.
A nagyböjt első napja nem véletlenül a halandó emberé, ahogy az utolsó se véletlenül a sírba fektetett Istené. Krisztus halandóságunkban adhatott nekünk egyedül halhatatlan találkozót, ahogy ezt a József Attila-sorok szándékuk ellenére is megfogalmazzák: »Aki halandó, csak halandót / szerethet halhatatlanul«. Ez az isteni szeretet legmélyebb titka, mely épp veszendőségünket választotta örök találkozóhelyül.
A hamu keresztjéről a kereszt halottjáig egyenes út vezet, egyazon út különböző stációin át. Minden állomás veszendőségünk egy-egy fejezete: tökéletes osztozkodás Isten és ember közt – halálban és halhatatlanságban.”
