Jelenlegi hely

Tóth Helen: „Legyen már legalább egy hely a világon, ahol nem pusztít az ember!”

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2019, szeptember 17 - 10:42 | Kultúra
A Tollas rádió egykori stúdiójában ma vásznak, festőkellékek hevernek mindenütt. Hol a kimereveített káosz, hol pedig fejlesztés alatt álló és elkészült ötletek köszönnek nekünk. Műtermében találkoztunk és beszélgettünk a még mindig piszkosul fiatal dunaszerdahelyi festőnővel, Tóth Helennel.
Tóth Helen: „Legyen már legalább egy hely a világon, ahol nem pusztít az ember!”

Egykor a Klikk Out első hónaplánya voltál, majd felfele kezdett ívelni a karriered és felvettek a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetemre. Te is látod a megkérdőjelezhetetlen viszonyt a két esemény között?

Hát hogyne, mindent a Klikk indított el! Emlékszem, akkor még elég intenzív, vörös hajam volt… Abban az évben (2011) hagytam ki a főiskolát, mert elsőre nem vettek fel, csak 2012-ben.

Viszont már előtte is volt néhány performanszod…

Akkor jártam Selmecbányára. Az MPhilms, Prikler Matyiék csináltak ott akkoriban nyári művészeti workshopokat, ami egybeesett a 4 živly nevű fesztivállal.  Képzőművészeten kezdtem Bety Majerníková keze alatt, de volt még film, fotó és Juhász Rokkó csinálta a performanszt, ami  később felkeltette az érdeklődésemet, és az utolsó évben arra jelentkeztem.

Abban az időszakban még kézilabdáztam, szóval nem kíméltem a testemet: talált elemekkel dolgoztunk, volt például, hogy egy óriási fekete fóliába tekeredve görgettem le magam a tér közepén a macskaköves úttesten.

A fesztivál ideje alatt tömve volt az óváros, szóval mindig akadt néző.

Nem akartak megmenteni?

Nem, de hál’ istennek el sem ütött senki, persze beleakadtam lábak sorába, és utólag visszanézve a fotódokumentációt, volt, aki át is lépett, ugrott. A random járókelők csak passzív részesei voltak ennek.

Egyszer hárman, lányok csináltunk az úttesten egy étkezést szimuláló performanszt is, amivel aztán meghívtak bennünket a Transart Communication fesztiválra, ami nagy megtiszteltetés volt, már csak művészettörténeti szempontból nézve is jelentős a tevékenységük színvonala. Szóval a performaszunk úgy nézett ki, hogy a térre kiraktunk egy asztalt, teleraktuk mindenféle étellel, ami megmaradt a szállásunkon és még elvileg ehető s mutatós volt. Felöltöztünk second handben beszerzett elegáns fehér ruhákba, és finoman felépítve elkezdtünk zabálni. Úgy, ahogy nem engedheted meg magadnak étteremben, de még otthon sem.

Ki akartuk próbálni, milyen gúnyolódni az étellel, továbbá másképpen nyúlni hozzá, mint ahogy az ételhez illik. Felrakott lábbal, cigizve, a cigicsikket az ételbe elnyomva, a kajákat egymás hajába törölve, tejes-vörösbort a másik feje tetejére öntve, nem szabtunk semmiféle határt.

Az arisztokráciát imitálva még saját pincérünk is volt, aki rezzenéstelen arccal állta végig a pusztítást. Úgy hozhattuk egymást konfrontációba az étellel, hogy az a másik számára is rendben volt, mert nem a megszokott viselkedésforma alapján reagált. A pusztítás után tekintélyt nem vesztve, felemelt fővel sétáltunk vissza a szállásra, a köztéren hagyva az installációt a még mindig szoborként ott álló pincérrel.

A cikk folytatását a KlikkOut magazinban olvashatják el!