Gál Tamás: „Nagyon jó lenne, ha sok ember érezné úgy, hogy a Jókai Színház az ő csapata”

Három éve, mikor legutóbb beszélgettünk, két olyan év volt mögötted, amiben két úgymond mérföldkő is akadt a szakmai életedben, az egyik a Dosky-díj, míg a másik a Pirko c. filmbéli szereped. Akkor ezekre azt mondtad, hogy látványos dolgok, viszont nem múlik rajtuk túl sok minden. Tavaly megint ilyen mérföldkövekben gazdag éved volt: Jászai Mari-díj, Za sklom c. sorozat, vagy épp a tízszereplős Peer Gynt. Decemberben pedig elindult egy folyamat a Jókai-pályázattal, ami idén májusra valószínűleg felforgatta az életed. De áruld el te, hogy mennyire!

Hát ebből se lehet megélni! (nevet) Ez egy társadalmi szerepvállalás. Nem tudom, van-e még egy művész, aki irigyli tőlem. Ez nem egy királyság, ide egy szolga kell, akkorák a hiányosságok, főleg anyagi téren. Nekem az a feladatom, hogy megtaláljam azokat az anyagi forrásokat, melyek ezt az intézményt magasabb szintre tudják emelni. Nem tudunk támaszkodni csupán a megyére, ez már számomra nyilvánvaló.

Ez a felvidéki magyarság legnagyobb kulturális intézménye, és elszomorító, hogy milyen aprópénzből kell gazdálkodnia.

Ami az életemet illeti, azt teljesen felforgatta. Azelőtt kiegyensúlyozott életem volt még ahhoz képest is, hogy egy “csavargó” vándorszínész voltam. A Csavar Színház már volt olyan szinten, hogy akár három napra is ki tudtam kapcsolni, és talán 3-4 év múlva elérem majd ezt itt is, de jelenleg még éjjel-nappal erről a színházról gondolkodom. Arról, hogyan tudnám megreformálni, még jobbá tenni.

Ez volt gondolom az elsődleges motivációd, amikor egy nagyon rövid határidő, alig több mint egy hét alatt kellett benyújtani pályázatot az igazgatói posztra. Mi fért akkor ebbe bele?

Volt mit beleírni a pályázatba, mert rengeteg a tervünk. Például hogy a felvidéki magyar, azaz a mi irodalmunkat színpadra vigyük. Hogy olyan szintű drámák szülessenek meg színpadon például Grendel Lajos New Hont-jából, vagy Hunčík Péter Határeset c. művéből, hogy azok tényleg ütőképes előadások legyenek akár egy nemzetközi fesztiválon is. Ugyanakkor ezt így megálmodni és elmondani nagyon könnyű. Már a Csavar Színházban is az volt a vágyam, hogy például egy Grendel-művet színpadra alkalmazzak, de kicsik voltunk hozzá. A Peer Gynt is úgy születhetett meg, hogy koprodukcióban mellettünk állt egy kőszínház (a Soproni Petőfi Színház – a szerk. megj.).

De most itt van ez a kőszínház a maga teljes apparatúrájával, és az alternatív világból hozott ötleteket most itt lehet megvalósítani.

Ezalatt nemcsak a Jókainak a Csavarral, hanem bármilyen olyan alternatív csoporttal való kapcsolatát értem, amelyet ez az intézmény meg tud erősíteni, és amelyek ezt az intézményt fel tudják frissíteni. Ha ezek a fórumok összefognak, hatalmas dolgokat tudunk elérni a felvidéki magyar drámairodalom terén.

Szilvási Tibor interjújának folytatását a KlikkOut magazinban itt olvashatják el.