„Átveszem a rezdüléseit, hogy érezze, megbízhat bennem”

– Mi vonzotta a logopédiához?

– Anyukám unokatestvére Pozsonyban a hallássérültek bentlakásos iskolájában volt nevelőnő, és Nagyszombatban szerzett gyógypedagógusi képesítést. Ő biztatott, hogy próbáljam meg. Egészségügyi szakközépiskolába jártam, nem állt távol tőlem a gondolat.  

Abban az évben, amikor egyetemre jelentkeztem, a szakunkra öt magyar hallgatót vettek fel, és indítottak egy »magyar« csoportot. Az összes tantárgyat szlovákul hallgattuk, de bejártunk a magyar tanszékre is, Szabómihály Gizella foglalkozott velünk. Nem nagyon tudtak mit kezdeni velünk, hiszen mi nem nyelvésznek készültünk, de adott volt ez a lehetőség, amely aztán két év elteltével, a rendszerváltozás után megszűnt. A diploma kézhezvétele után a dunaszerdahelyi – akkor még úgy hívták – kisegítő iskolába készültem, de helyhiány miatt nem jutottam be. Németh Margit, a dunaszerdahelyi pedagógiai-pszichológiai tanács-adó igazgatója logopédust keresett, így kerültem oda. Nagyszerű hely volt, szakmailag is, emberileg is kiváló kollégákkal dolgozhattam. Nagyon szerettem. Jó indítást kaptam. 

– Hogyan sikerült beilleszkednie?

– Kollégáim pszichológusok és gyógypedagógusok voltak, egyedüli logopédusként hagytak érvényesülni. Gyakran jártam Budapestre gyógypedagógiai, logopédiai továbbképzésekre, iskolákba is elvittek bennünket. Nagyon nagy segítség volt ez például a szakterminológia terén. Akkoriban nálunk még gyerekcipőben járt a logopédiaoktatás. Nem volt módszertani segítség, hiányoztak szakkönyvek, feladatlapok. Magyarországon magas színvonalú volt az iskolai logopédia és a gyógypedagógia. Voltak segédanyagok, segédeszközök, képzett szakemberek adták át a tudásukat. Még most is használom azokat a könyveket, feladatlapokat, amelyeket onnan hoztam. Nehézség volt a munkámban, hogy nemcsak magyar, hanem szlovák gyerekekkel is foglalkoztam. Én készítettem a segédeszközöket: rajzoltam, nyírtam, ragasztottam, sokszorosítottam, letöltöttem anyagokat az internetről. Azóta sokat fejlődött ez a tudományág Szlovákiában is, nemzetközi hírnévre tett szert, főleg a klinikai része, köszönhetően Cséfalvay Zsolt professzornak, aki hosszú évekig volt a logopédia tanszék vezetője Pozsonyban. Nagyszerűen képzett szakemberek végeznek ott. 

– Iskolai logopédusként milyen esetekkel szembesült?

– Pöszeség, raccsolás, megkésett beszédfejlődés, fejlődési beszédzavar. Sok volt a hallássérült gyermek. Nagyon szerettem velük foglalkozni: a semmiből kellett felépíteni a beszédüket. Voltak, akik hallásjavító cochleáris implantátummal jöttek, ez akkoriban kezdett elterjedni. A nehézséget az okozta, hogy a magyar gyerekkel is szlovákul kellett foglalkozni, de az nem ment, a szülők is lázadoztak. A cochleáris implantátum beépítését követően be kell állítani a frekvenciákat; ilyenkor a gyermeknek értenie kell, hogy melyik szót kell kimondania. Ugyanilyen cipőben jártak a ruszinok, sőt egyes szlovák nyelvjárások is nagyban különböznek a köznyelvtől. Ez is közrejátszhatott abban, hogy később már hagyták, hogy az anyanyelvükön, esetünkben magyarul beszéljünk velük, magyarul tanítsuk meg őket beszélni. Volt olyan, aki félévesen került hozzám. A gagyogás, a hangok, az artikuláció, a magánhangzók, az első szavacskák, amelyeket próbáltunk, ezekből épült fel a beszéd. Közülük később többen egyetemet is végeztek. Jöttek még a spektrumzavarosok, hiperaktív, ADHD-s gyerekek.

– Ők is logopédiai segítséget igényelnek? 

– Igen. Az ezzel járó koncentráció- és figyelemzavar a beszéd indulását és a beszédfejlődést is befolyásolja. Nincs szókincse, nem tudja helyesen használni a nyelvtani szabályokat, felcserél hangokat, szótagokat, szavakat. Mikorra iskolába kerül, tökéletesnek kell lennie a beszédjének, hogy jól teljesítsen, el tudja végezni a feladatokat.

– Kevésnek találta ezt a munkát, hogy klinikai logopédus lett?

– Nem, ahogy említettem, nagyon szerettem. A keresztanyám itt dolgozott a kórházban gyermeknővérként, neki szóltak, hogy logopédust keresnek a neurológiai osztályon. Kihívásnak tartottam, és – először – részmunkaidőben megpróbáltam, majd Felbárra kerültem a neurorehabilitációs központba, s ott is maradtam egészen addig, amíg 2002-ben meg nem szűnt. Közben szakvizsgáztam klinikai logopédiából, s attól kezdve főleg felnőttekkel foglalkoztam: szélütés, agyvérzés, különböző agyi traumák okozta kommunikációs zavarokra orientálódtam. A kórházban a neurológiai osztályhoz tartozom; az intenzív, a rehabilitációs osztályra, a sebészetre konzíliumra hívnak. Előfordult, hogy a gyermekosztályra is kellett mennem: baleset után egy kamasz fiút kellett újból megtanítani beszélni. Klinikai logopédusként sokkal súlyosabb esetekkel találkozom, és ez néha lelkileg megviseli az embert. Szokták is kérdezni, hogyan tudom feldolgozni.

– A módszereiben mit kellett változtatnia?  

– Nagyon sokat. Ez egészen más világ. Nagy türelem, empátia szükséges hozzá. Több szempontból kell a betegre figyelnem. Egy kicsit pszichológus, kicsit gyógypedagógus, rehabilitációs szakember, kicsit »ember«, kicsit rokon vagyok. Felnőtt ember ül velem szemben, hozzá másként kell viszonyulnom. Legyen az idősebb vagy fiatalabb beteg, vizsgálom őt, és látom, hogy nem tud megszólalni, beszélni. De nem a mentális képességét vagy a hallását veszítette el, hanem a beszédkészségét. Mindenféle apró részletre, rezzenésekre oda kell figyelni, hogy ne sértődjön meg, bízzon bennem. Azért is különbözik a kisgyermek beszédfejlesztésétől, mert esetükben már egy kialakult, meglévő beszédnek az elvesztéséről van szó. Amikor valakit felvesznek az osztályra beszédzavarral, bizonyos vizsgálati módszerekkel kivizsgálom. Megkérdezem az anyanyelvét, azon folyik a vizsgálat. Vannak magyar és szlovák tesztjeink. Minden válaszára odafigyelek. Ha nem tud beszélni, akkor is kérdezek, ő meg bólogat. Volt egy betegem, akitől bármit kérdeztem, csak értelmetlen szavakat motyogott, ugyanazt ismételte. Ez már komoly afáziára utaló tünet. Megkérem, hogy emelje fel a kezét, csukja be a szemét, nézzen a lámpára. Megkérdezem, hogy kér-e vizet. Ezeket akkor is meg tudja csinálni, ha nem megy neki a beszéd. A reakcióból tudok tájékozódni, mennyire súlyos a sérülése. Aztán jönnek a különböző vizsgálatok, például a megnevezési tesztekkel. Az afáziáknál ugyanis sérül a spontán beszéd, a megértés, az ismétlés és a megnevezés. Elé teszem a képet, és megkérem, mondja meg, mit ábrázol. Ha nem tudja, gondolkodik rajta, vagy mást mond helyette, az is tünet, hogy megállapíthassuk, melyik afáziatípusba sorolható. Sok esetben a nyelést is vizsgáljuk, mert azt is befolyásolhatja az agyi sérülés. Vizsgáljuk, hogy le tudja-e nyelni a folyadékot, a pépes vagy darabos ételt, nehogy melléfusson, és tüdőgyulladás legyen belőle. Vizsgáljuk a tér- és időbeli orientációt, a rövid távú emlékezetet, olvasást, írást, rajzolást; megérti-e, elvégzi-e a feladatot – például jobb kezével mutasson a mennyezetre, bal kezével a padlóra. Óratesztet is végzünk. Le kell rajzolni az órát és egy konkrét időpontot a mutatókkal. Manapság, digitális világunkban még a tanulók sem nagyon ismerik az órát. Olyanokat is kérdezek, hogy hányadika vagy a hét melyik napja van ma, mennyi marad, ha százból kivonunk hetet. Nagyon sokan nem tudnak ezekre a kérdésekre válaszolni. Nemcsak a sérülésből eredően, leépülésnek is lehet a megnyilvánulása. Ez azért megalázó lehet egyes embereknek. De csak nagy ritkán éreztetik, hogy »most mit képzel magáról?«   

– Olyan szomorú dolog ezt hallgatni! Egy felnőtt ember olyan állapotba kerül, hogy ilyen kérdéseket tesznek fel neki, ilyen feladatokat kell megoldania. És ezt önnek minden alkalommal át kell élnie.

– Minden egyes alkalommal. Azért mondtam, hogy lelkileg is megterhelő. Most már nálam fiatalabbak is kerülnek ilyen helyzetbe. Véget ér az előző életformája, s hozzá kell szoknia egy másikhoz. Nagyon ritka eset, hogy visszatérjen a korábbihoz, bár előfordul. Azt azért hozzáteszem, hogy ha valamit elfelejtek, nem tudom, hová tettem a kulcsot, az még nem jelent leépülést. Neurológusi beutalóval sok egyetemet végzett huszon-, harmincéves is jön ilyen vizsgálatra, mert sok mindent elfelejtenek, s ez munkahelyi problémát okoz nekik. Ki szokott derülni, hogy a háttérben depresszió, szorongás, leterheltség, az információs zuhatag áll, ami nagyon sok esetben kiüti az embert. Sokuk küszködik hátgerincproblémával, szédül, kettős látása van. Ezek a testi tünetek hatnak a lélekre, de fordítva is érvényes: a lelki probléma hat a testre. 

– Mikor örül a logopédus? 

– Egy nagyon fiatal férfi, kétgyerekes apuka bekerült a kórházba agyi katasztrófa következtében, és nem tudott beszélni. Ült velem szemben, és rettegés volt a szemében. Nem tőlem rettegett, hanem a helyzettől, hogy előző nap óta nem tud megszólalni. Ilyen esetben igyekszem oldani a feszültséget, megnyugtatóan beszéltem hozzá, próbáltam szóra bírni. A leggyakoribb automatizmusok vagy az éneklés be tudja indítani a globális afáziában szenvedő ember beszédét. Kértem, hogy számoljunk együtt, mondjuk el a napokat, hónapokat, próbáljuk kimondani a nevét. Előre mondtam a szavakat, többször ismételtem a nevét. Egyszer csak belekapaszkodott, sikerült. Elsírta magát. Innen indultunk, és teljesen felépült. Ritkán, de ilyen is van. Most a két óvodáskorú gyerekét hordja hozzám logopédiai foglalkozásra. 

– De nem mindenki épül fel.

– Az első napok sikere vagy sikertelensége már előre jelezheti, hogy mennyire fog felépülni. Természetesen a végsőkig kell folytatni a terápiát, nem szabad abbahagyni. Ha megáll a fejlődés, egy idő múlva újra megindulhat, folytatni lehet, és javulhat az állapot. Ez akut osztály, nálunk 10-15 napot tölthet a beteg. Felállítjuk az alapdiagnózist, stabilizálják az állapotát, utána vagy hazakerül, és ambulánsan járhat logopédiai rendelőbe, vagy rehabilitációs központba utalhatják, például Kovácsfalvára, Légre. Ott is intenzív logopédiai foglalkozásra van szükség. Már itt a kórházban is nyílt rendelő, s részmunkaidőben ambuláns betegekkel is foglalkozom. Vizsgálom a kognitív funkciókat, kommunikációs zavarokat, demenciát, leépülést, beszédzavart. Gyerekek is jönnek, meg afáziás és dizartriás betegek, nemcsak olyanok, akik nálunk feküdtek. Nagy szükség volt rá, a neurológusoknak is segítség.

– Mitől függ, hogy valakinek javuljon az állapota?  

– Sok mindentől. A sérülés mértékétől, az életkortól, attól, hogy idejében jött-e a segítség. Három órán belül vagy később. Most volt egy betegem, aki két hetet várt, hátha javul az állapota, de csak rosszabbodott. Ha valaki azt észleli, hogy nagyon zsibbad a keze, félrehúzódik a szája, nehezen beszél, furcsa a hangja, nem érzi jól magát, de nem tudja megmondani, mi a baja, nem működik a keze-lába, azonnal orvoshoz kell fordulni. Sokat jelentenek a külső körülmények, a családtagok és magának a betegnek az igyekezete. Mennyire akar meggyógyulni, mennyire motivált, milyen közeg veszi körül. Van, ahol csak leültetik a tévé elé, de nagyon támogató hozzátartozók is vannak.

– Mi ösztönzi a munkájában? 

– Az, hogy szeretem csinálni, s talán tudom is. Vannak pozitív visszajelzések. Volt itt egy fiatal hölgy szélütéssel és más diagnózissal. Napokig majdnem eszméletlen állapotban volt, nem tudott nyelni. Én a beszédével foglalkoztam, mert artikulációs zavar állt fönn nála, és javítani kellett a nyelésén. Az állapota miatt csak nagyon enyhe tornát lehetett vele végezni, ezért megkértem a rehabilitációs kolléganőket, hogy ültessék ki a fotelba, kitolnám az étkezőbe, ahová folyamatosan besüt a nap. Tavasszal volt, s mondtam neki, hogy megyünk sütkérezni. Nagyon örült. Beszélgettünk, gyakoroltuk a nyelést, mert orrszondán keresztül táplálták. Azóta is írogatunk néha egymásnak, s azt mondta, hogy a nap fénypontja az volt, mikor megérkeztem. Ez olyan jó érzés... Ez az, ami motivál.

– A pólóján az optimizmust hirdeti.

– Próbálok törekedni a harmóniára. Szeretem a békét, nyugalmat. Azok, akikkel foglalkozom, nem láthatják, ha esetleg valamilyen problémám van. Nagyon komoly dolognak kell történnie ahhoz, hogy ideges legyek, beteggel azonban soha nem lehetek. Mondják is az otthoniak: »Bezzeg a betegekkel nem vagy ideges, itt meg pattogsz!«. Ha leülök a beteggel, rá kell hangolódnom. Át kell vennem a rezdüléseit, problémáit, hogy érezze, megbízhat bennem. Óriási empátiára van szükség. Nem is tudom, hogy lehet-e ezt tanulni. Belülről jön. A harmincvalahány év hozta magával, hogy belépek a kórterembe, és ránézésre, az első mondatából tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Ne érezze azt, hogy olyan idegen környezetben van, ahol félni kell. Amúgy is retteg eleget, hogy mi történt vele.

– Hogyan tud maga körül harmóniát teremteni?

– Nagyon szeretek rajzolni, kreatív dolgokkal foglalkozni. Mohaképeket gyártok, levegőn száradó gyurmából mindenfélét készítek. Most rajzra járok vasárnaponként, felnőttek számára rajzórákat tart egy kedves hölgy. Mondtam az otthoniaknak: nincs családi program, nekem oda el kell mennem. Két óra rajz, mindenféle technikákkal dolgozunk, és teljesen kikapcsolódom, kipihenem magam. Egyébként korábban zenét tanultam, nem rajzot. Kedvelem a komolyzenét, sajnos, kevés lehetőségem van hangversenyre járni, de otthon sokat hallgatok. És szeretem a cicákat.

– Hazaviszi a kórházi dolgokat?

– Általában nem. De van eset, amelynek fatális vége van. Az egyik nap minden rendben, még beszélgettünk, egyet s mást megtud az ember róla, másnap meg már nincs ott. Vannak napok, vannak emberek, akiket nem tudok elfelejteni. De ezeket az érzéseket nem visszük haza, csak a legritkább esetben. A férjem is itt dolgozik, különleges anyagokat rendelnek a kórház részére, nem betegekkel foglalkozik. A tizennyolc éves fiam teljesen egészségügymentes környezetet igényel. Szakközépiskolás, a kémia, biológia, mikrobiológia területén minőség-ellenőrnek készül. 

– Amit választott, kiteljesíti az életét?

– Teljes mértékben. Megbíznak bennem az emberek. Nem szeretnék mást csinálni.

Tóth Erika / Megjelent a Carissimi 2023 decemberi számában