Talán nincs olyan környékbeli, aki életében legalább egyszer ne ült volna a „három grácia” előtt, ha másért nem, megpihenni az árnyat adó fák ölelésében. És igen, a három hölgy alakja a szökőkút közepén már a múltban is találkozóhely, amolyan szerdahelyi checkpoint volt fiatal pároknak és babakocsit toló anyukáknak egyaránt.
Egy időben a szökőkút is zenélt, de maga a tér gyakran ad és adott helyet zenekaroknak, nyárvégi csinnadrattáknak, vagy éppen a karácsonyi ünnepek közeledtével, forraltboros, mézeskalácsos énekeknek. Harminc éve „kulcsok zenéltek” itt, nyolcadikos alapiskolásként éltem át a bársonyos forradalmat, melynek apropóján most megidézem a hely hangulatát, tavasztól őszig, nyárelőtől a téli időszakig. Az első nagygyűlések még a kultúrház hátsó részében voltak, ám hamar kicsinek bizonyult a sok embernek az a talpalatnyi terület.
Lehetne mondjuk Négy évszak a tér neve vagy Tündér Ilona kertje?
Többször leírtam már, hogy személyes élmények is kötnek ide, hiszen anyai nagyapám volt az épület gondnoka és mindenese egy személyben. A fordulatot már nem élte meg, nem hallhatta a kulcsok zengését, ami ébresztőleg hatott egy alvó társadalom értelmiségére és munkásosztályára egyaránt. Takarodót fújt egy berögzült ideológia tagjainak, akik vér és harc nélkül adták át helyüket a demokrácia hajnalán mindazoknak, akik lépni mertek az ügy érdekében.
Akkor a szabadság szele sokunkat megrészegített, ma már tudjuk, vér és harc nélkül nincs valódi forradalom. Az a bársonyos csak egy fordulatot hozott, ami elég volt a változáshoz, viszont a bűnösök sosem bűnhődtek, és a már nem éppen fiatal demokrácia még mindig képtelen utolérni negyven év lemaradást.
VMK előtti téren állok, azóta átalakult, új fazont kapott. Nyolcvankilencben hamar beköszöntött a tél Szerdahelyen is.
Amire még emlékszem, hogy vékony tornacipőben tipródok a tömegben, és valójában fogalmam sincs, mi folyik éppen. Szónokok szónokolnak, ahogy a papok papolnak, és a három grácia mindent lát, mindent hall. Talán mégis Tünde Ilona az három személyben és a Kukorica Jancsit várja randevúra. Harminc év eltelt, de még mindig várja, hátha végre eljön az ő szerelme.
Novembert meghazudtoló napos idő van Szerdahelyen, „Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai…” – írta a költő 1849-ben, s írom én is harminc évvel nyolcvankilenc után. A szökőkút is csendes, már téli álmára készül. Lassan átadja magát az adventi koszorúnak, a három hölgy pedig fenyőágba öltözik.
Bögi Róbert írásának folytatása elolvasható a Klikkout weboldalán, itt!
