Back to top

„Szükségünk van katona felmenőink emlékére”

Publikálva: 2018, november 3 - 09:26
A november 2-ai városi gyásznapon felavatott I. és II. világháborús katonahősöket megidéző emlékmű felavatásán Vajda Barnabás történész, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánhelyettese, az egyetem történelem tanszékének docense mondott ünnepi beszédet, amelyet alább teljes terjedelmében közlünk.

Tisztelt Emlékezők! Kedves Barátaim!

Emlékezni jöttünk össze ennél az emlékműnél, ennél az emlékhelynél, amely Dunaszerdahely első és második világháborús katonahőseinek emlékét örökíti meg. Dunaszerdahelynek volt egy történelmi adóssága saját egykori katonafiai iránt. Pontosan hat évvel ezelőtt, 2012 őszén, amikor a Vámbéry téren mondhattam beszédet, a Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó nevében ez hangzott el: „Itt az ideje, hogy a dunaszerdahelyi katonaáldozatoknak is legyen emlékművük.”

A Trianon utáni Magyarországon törvény írta elő, hogy a nagy háborúban elesetteknek emlékművet vagy hősök szobrát kell állítani lehetőleg a település főterén vagy más méltó helyen. A Csehszlovák Köztársaság alatt a magyar vonatkozású világháborús emlékművekre nem adtak építési engedélyt. Sok felvidéki magyar község mégis az első adandó alkalommal emlékművet emelt.  Vagy az 1938-cal kezdődő magyar időkben, esetleg 1945 után. Gyakran egyszerre állítottak emlékművet az 1914–1918 és 1939–1945 közt meghalt magyar katonáknak.

Dunaszerdahelyen van emlékhelye a 2. világháború összes szenvedő áldozatának. Van méltó emlékhelye a dunaszerdahelyi legyilkolt zsidóságnak.

Van nemzetközileg ismert emlékhelye a roma holokausztnak. Van emléktemetőjük a Dunaszerdahelyen meghalt első világháborús idegen katonáknak.

De nincs, legalábbis eddig nem volt, emlékművük városunk katona áldozatainak. Ennek az emlékműnek most jött el az ideje. Nem azért, mert a 100. évforduló egy kerek szám. A mi katonáink emléke nem lehet számmisztika tárgya. 

Hanem azért, mert a város vezetése meghallotta a lakosai hangját, és mert volt benne akarat, hogy a tervből valóság legyen.

A tett halála az okoskodás, mondja Madách Imre Az ember tragédiájában.

Mire kellett volna várni? Mondjon valaki alkalmasabb időt, mint a nagy háború befejezésének 100. évfordulóját? Mondjon valaki alkalmasabb helyzetet, mint a demokratikus világ viszonyait, amikor szabadon vállalhatjuk a nemzeti hovatartozásunkat?

Ennek az emlékműnek most jött el a legjobb ideje. Az, hogy a nagy háború befejezésének 100. évfordulójára el is készült, az még felemelőbbé teszi a megemlékezésünket.  Egy történésznek Istent által adott kivételes kegyelem, hogy a szülőhelyén egy magyar katonaemlékmű avatásán lehet jelen, és ott megszólalhat.

Ez a kivételes lehetőség mély alázatra és egyértelmű beszédre késztet. 1945 után, és különösen a kommunizmus éveiben, az egykori magyar hadsereg katonáinak sokszor még Magyarországon sem lehetett méltó emlékhelyük. Nemhogy Csehszlovákiában, ahol tudatosan iparkodtak elfelejtetni velünk, hogy apáink, nagyapáink és nagybácsijaink magyar katonák voltak. Akik magyar egyenruhában harcoltak. És magyar egyenruhában haltak meg, még ha az ronggyá feslett is rajtuk a lövészárokban.

Dunaszerdahely város 2014-ben hathatós egyleti ösztönzésre,  az első világháború kezdetének 100. évfordulójára, rendbe tette az első világháborús hadifogolytemetőjét. A hadifogolytemetőben nyugvók nem a mi halottaink. Mégis: Ki vonja kétségbe, hogy kijár a tisztelet az olasz, orosz, szerb, román katonaáldozatoknak, akiknek otthonukban nincs sírjuk, de vannak hozzátartozóik, akik kegyelettel őrzik az emléküket?

A magyar katona mindkét világháborúban távol a hazájától halt meg. Isonzónál. Limanowában. Premysl közelében. De főleg: a Don mellett és nyugati fogságban. Temetetlenül. Tömegsírban. Gyakran csak Isten tudja, hol van földi nyughelyük.

Ezért, kedves barátaim, ez az első és második világháborús emlékmű, egyúttal egy szimbolikus temető. A hozzátartozók mindig is érezték a szimbolikus temető igényét. Amikor a Kaszinó tagjaival 2013. november 2-án megemlékeztünk a magyar katona halottakról, egy hölgy, aki virággal és mécsessel érkezett a Szent István téri emlékműhöz, ezt mondta nekem:

,,A jobb oldali köveken Horváth László 1927-es születésű nagybátyám, édesanyám öccse, akit 16 évesen leventeként vittek el, és Németországban halt meg.” Egy másik hölgy: „Balról a harmadik kövön a három Bazsó férfi, mind a három katona volt a magyar hadseregben, a háborúban haltak meg, szerdahelyiek voltak.” Arra a kérdésre pedig, hogy 1989 előtt hova vittek nekik virágot: ,,Ki a temetőbe.”

Ahogy a kegyelettel és állhatatosan megemlékező hölgyeknek, nekünk sokunknak szükségünk van apáink, nagyapáink, nagybácsijaink történeteire és szimbolikus sírjára. Ez az önazonosságunk része. Nekünk: az egész közösségünknek, nekünk: az elődeinket elfelejteni nem akaró magyar utódoknak szükségünk van katona felmenőink emlékére. Tisztelt Jelenlévők, Kedves Barátaim! Ez az emlékmű visszahozza szeretteink emlékét a mi világunkba. 

Istvánok, Lajosok, Józsefek… És a többiek... Általa visszalépnek ide, a Tábor utca közelébe, a vasútállomás melletti parkba, ahonnan egykor vonattal a frontra indultak. Lelépnek az otthonaink falán elhelyezet fényképekről. Kilépnek a megsárgult családi albumokból. Megszólalnak a zokogva tenyérbe gyűrt tábori levelezőlapokról. Dunaszerdahelyi katonahalottak, sikabonyiak, csótfaiak, ollétejediek: Gyulák, Jánosok, Mózesek és Ignácok… Föltekintünk rátok – hazatértetek. 100 évet kellett várnotok, hogy kilépjetek Dunaszerdahely közterére. Itt el tudjuk képzelni, hogy itt vagytok velünk. Szükségünk van rá, hogy ide képzeljünk benneteket,  mert ti az önazonosságunk és önbecsülésünk fontos részei vagytok.

Eddig 100 katonanevet tartottunk számon, mint dunaszerdahelyi illetőségű elesett vagy eltűnt katonát. Ezen az emlékművön jelenleg már 224 név található. És Dunaszerdahelyen nemcsak a 72. és a 13. gyalogezred katonáiért, hanem minden elesett magyar honvédért harangot kondítunk. A magyar katona a vesztesek oldalán harcolt mind a két háborúban. 1914–1918 között és 1939–1945 között. Úgy halt meg, hogy fölötte a vesztes bélyege virított.

Az 1990-es évek óta az egykori háborús ellenfelek: amerikaiak, oroszok és britek együtt emlékeznek mind az első, mind a második világháború végére. Együtt a németekkel. Már eltelt 100 év. Mi lehetne emberibb, mi lehetne igazabb lehetőség, mint egy 100 éves évforduló, hogy békejobbot nyújtsunk egymásnak? A katona és civil áldozatok győztesekre és vesztesekre való felosztásának nincs tovább értelme. 100 év után. Négy emberöltő után.

Tisztelt Egybegyűltek!

Nagyon helyes döntés volt, hogy Dunaszerdahely önkormányzata 2012-ben városi emléknapot jelölt ki az I. és a II. világháború áldozatai számára. Ezzel kapcsolatban végezetül engedjék meg, hogy történészként, dunaszerdahelyiként és békeszerető emberként felhívást intézzek Önökhöz, Dunaszerdahely múlthoz ragaszkodó közösségéhez:

Legyen mostantól ez a hely a dunaszerdahelyi katonaáldozatok méltó emlékhelye! Jöjjünk ide emlékezni minden év november 11-én! Legyen mostantól ez a hely az őszi csendesség, a béke és a megbékélés helye!

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Ezt már olvasta?

Címkék: Vajda Barnabás
Cookies