Jelenlegi hely

Szerdahelyről Perzsiába

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2016, február 25 - 13:13 | Múltidéző
Az 1830-as évek elején Szerdahelyen, a vásáruti országúton a Zöldfa vendéglőtől balra eső kis házikó előtt egy aprócska zsidó fiú figyelte a városba induló rongyos koldusokat. Talán már ekkor ott élt benne az elhatározás, hogy őneki többre kell vinnie. Szegény családja volt, betevő falat is kevés jutott a számára, édesapja nem sokkal születése után kolerában meghalt, s az édesanyjával, valamint annak új férjével Szentgyörgyről költöztek ide. A kisfiú előtt, aki ráadásul bal lábára béna volt, még hosszú út állt. Olyan, amilyet e tájon, vagy akár az akkori Magyarországon is, csak álmodni mertek volna. A fiúcska nevét később ugyanis a 19–20. századi tudományos élet tette örökösen fénylővé. Ő volt Vamberger Ármin, azaz a sánta dervis – Vámbéry Ármin.
Szerdahelyről Perzsiába

A híres orientalista, Kelet-kutató 1832. március 19-én született Szentgyörgyön, ahonnan kisgyermekként költöztek át (Duna)Szerdahelyre. Bár ő maga gyermeki emlékei miatt aztán Dunaszerdahelyt vallotta szülővárosának: „Kedves szülővárosom (…) rokonszenvét többre becsülöm, mint minden kitüntetést, mely eddig ért” – írja a városvezetésnek 1902-ben, születésnapi köszöntésére reagálva. Elemi tanulmányait előbb a szerdahelyi chéderben kezdte (zsidó elemi népiskola), ahonnan édesanyja átíratta az evangélikus elemi iskolába.

Vamberger már gyermekkorában sokat dolgozott, és önerőből nyelveket kezdett tanulni – ezért is tudott házitanítóként elhelyezkedni. 1846-ban Pozsonyban folytatta a Szentgyörgyön megkezdett gimnáziumi tanulmányait – ezen évei alatt a legtöbb európai nyelvet, 20 éves korára pedig a törököt is elsajátította. Szünidejében a sánta fiatalember gyalogszerrel kereste fel Bécset, Prágát és más városokat.

Rendkívüli nyelvtehetségére is korán felfigyeltek – Eötvös József báró ezért is támogatta, hogy Vamberger 1856-ban eljusson Konstantinápolyba, s ott még jobban megismerhesse a török nyelvet és az ottani életstílust. Már ott több tudományos munkát írt, és 1861-ben a nevét a magyarosabban hangzó Vámbéryre változtatta.

Még az évben, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) támogatásával elindult a magyar őshaza felkutatására. Kolduló dervisnek öltözve, „sánta dervisként”, Resid efendi néven beutazta Közép-Ázsiát és Perzsiát, olyan helyekre is eljutva, amelyek európai emberek számára teljesen ismeretlenek voltak. 1864-ben tért vissza Pestre, ezután Londonban és Párizsban is beszámolt az ott látottakról. 1865-től a pesti egyetemen a keleti nyelvek nyilvános tanítója, 1868-tól nyilvános rendkívüli, 1870–1905 között nyilvános tanára volt. A turkológia egyik úttörője volt, próbálta történeti, nyelvészeti és néprajzi adatokkal bebizonyítani a magyarság török eredetét (lásd: török–ugor nyelvészeti „háború”).

1860-tól az MTA levelező, 1876-tól rendes, 1893-tól tiszteleti, 1894-től pedig igazgatóválasztmányi tagja lett. Előtte, 1881-ben a budapesti egyetem díszdoktorául választotta, később Dunaszerdahely díszpolgára lett.

Vámbéry tudományos munkáit, úti beszámolóit (Közép-ázsiai utazás, Vándorlásaim és élményeim Persiában, Vámbéry Ármin vázlatai Közép-Ázsiából, A magyarság keletkezése és gyarapodása stb.) több nyelvre is lefordították, levelezett az angol és a török udvarral, illetve a perzsa és más arab országok uralkodóival is. 1913-ban hunyt el Budapesten.

A helytörténész számára is rendkívül izgalmas élete, s életének Szerdahelyhez kötődő darabkája, mert több olyan értékes leírást hagyott például az önéletrajzában, amely esetünkben kiemelt jelentőséggel bír. Ilyen például az erősen ortodox szerdahelyi közösség életébe betekintést engedő személyes emléke, amely rávilágít a zárt közösség 19, század eleji életére:

„Keresztény polgára vajmi kevés volt a városnak – írja a Küzdelmeimben –, mert túlnyomó részében zsidó volt a lakosság. Meg is látszott ez félreismerhetetlenül az utczák képén. A zsinagóga előtt egy lakatra járó vaskarika lógott lánczon. Ebbe a karikába csukták a nyakát egész napra annak a bűnös zsidónak, ki vétséget követett el a vallás törvényei, vagy a mi ezzel egyre ment, a társadalmi rend érdekei ellen. Az volt csak a pellengérre állítás! A delikvenst leköpte minden igazhivő zsidó, kit útja a zsinagóga tájékára vitt. Természetesen nem csekély feltünést keltett, különösen a gyermeknép között, ha kocsin vagy lóháton egy-egy falusi nemes tisztelte meg látogatásával a zsidók városát. Jobbára pénzügyleteik lebonyolítása végett jöttek a nemes urak és milyen sietve jöttek, ép olyan vágtatva távoztak is el dolgaik végeztével. A dunaszerdahelyi zsidóság kalmárnép volt a legszegényebbtől a legmódosabbig. Foglalkozott pénzüzletekkel is a gazdagabbja, de a túlnyomó rész csirkével, tojással, veteménnyel kereskedett Bécsbe és Pozsonyba. Mind a mellett nem lehetett volna azt mondani, hogy a túlságos jómód felveti a dunaszerdahelyi zsidóságot. Emeletes háza csak egy volt a városnak, az is keresztény kézen volt: egy Kondé Ignácz nevű birtokosember volt a tulajdonosa. (…)

A dunaszerdahelyi zsidó hitközség a legvallásosabb, legősibb és a neologság érintésétől leginkább ment hitközségek egyikének hirében állott akkoriban Magyarország és egész Európa hitközségei közt, nem számítva közéjük talán egynehány khaszidim (vakbuzgó) voltáról híres lengyel és orosz hitközséget. Maradványa volt a tiszta és hamisítatlan középkornak, e kor minden őrülten fanatikus tévelygésével és szertelenségével s még ennél is több: szakasztott mása annak a hitéletnek, melynek zord árnyékai borzadálylyal töltöttek el később Bokhara muszulmánjai közt. A vallási lelkesültség túlságában, a rituális szőrszálhasogatásnak és szomorú babonahitnek borzasztó labirintusában éltem én gyermekkoromat. Télen és nyáron, kora reggel és későn este soha el nem mulasztottam volna, hogy siessek a zsinagógába, mihelyt megdobbant házunk ajtaján a fakalapács első ütése – a harangszó helyett ez volt a zsidóknál az istentiszteletre hivó jeladás – és erőteljesen csengő ifjúi hangom korán túlzengett az imádkozók seregén. Istenfélő gyermek voltam, ezt tartották rólam a községben. Inkább elpusztultam volna éhen, mintsem hogy egy falatot is vegyek a számba, mely nem rituális módon készült, hogy húst vagy tejes ételt ettem volna a szabályszerű hat órai idő betartása nélkül; vagy pedig – a mitől Isten óvjon – hogy rávetettem volna szemem Isten legundokabb teremtményére, a disznóra. Hát még, hogy a kezem is bemocskoltam volna vele! Attól való félelmemben, hogy födetlenül maradhatna a fejem, a mi halálos bűn volt az óhitű zsidó szemében, a fülemig lehúztam a sapkámat, mikor pedig egyszer pajkos keresztény fiúk erőszakkal lehúzták a fejemről, reszkettem, mint a nyárfalevél és azt hittem, hogy most már nem kerülhettem el a gyehenna borzasztó szenvedéseit. Ha szombaton, a teljes nyugalom napján, történetesen ezüst vagy rézpénzt találtam a földön, nem hajoltam le érte, mert bűn lett volna kezemmel megérinteni, hanem szent szégyenérzettel taszítottam odább a lábammal, befödtem porral és sárral, hogy másnap érte mehessek. Az a vallás, mely zsinórmértékkel szolgál hivének a legkisebb részletkérdésben is, mely kioktatja róla, hogy miképen egyék, igyék, álljon, aludjék, ruházkodjék, miképen gondozza testét kívül és belül, hogyan érintkezzék a nőkkel és hogyan viselkedjék a természet különböző jelenségével szemben – az olyan vallás mélyen hat az ifjú lelki világára, lenyűgözi a serdülő gyönge lényt, hatalmába veszi minden érzelmét és gondolatát épen úgy, mint a hogy évek múltán, Törökország és Perzsia muszulmán ifjúságán is tapasztaltam. Ott is, mint itt, voltaképen külsőségekben nyilatkozik meg a hit; szertartásokban, melyekhez szigorúan alkalmazkodnak.”

Dunaszerdahely becsülte fogadott fiát: 1902-ben levélben köszöntötték „D-Szerdahely büszkeségét”, majd 1905-ben próbálták hazahívni, egy felolvasó estre, hiszen fia, „Vámbéry Rusztem szerint úgy ő, mint Vámbéry Ármin már nagyon szeretné D-Szerdahelyt látni.” Bár az est, valószínűleg Vámbéry hajlott kora végett, végül nem valósult meg, a nagy utazó gondolatban biztosan többször megtette sétáit, gyermekkorára visszarévedve, réges-régi városában, ellátogatva a sikabonyi zsidó temetőbe, ahol édesanyja ma is pihen.

Nagy Attila helytörténész