Jelenlegi hely

Nagy Attila ünnepi beszéde

Ezt már olvasta?

Publikálva: 2019, március 16 - 10:30 | Hírek
Alább teljes terjedelemben közöljük Nagy Attila helytörténész ünnepi beszédét, amely az 1848/49-es megemlékezésen, március 15-én hangzott el, Dunaszerdahelyen.
Nagy Attila ünnepi beszéde

„Süvegemen nemzetiszín rózsa, 
Ajakamon édes babám csókja; 
Ne félj, babám, nem megyek világra: 
Nemzetemnek vagyok katonája. 

Nem kerestek engemet kötéllel; 
Zászló alá magam csaptam én fel: 
Szülőanyám, te szép Magyarország, 
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!”

Tisztelt polgármester úr, alpolgármester urak,

városi képviselők, Dunaszerdahely ünneplő közössége!

Kedves barátaim!

Arany János szavai felidézik talán azt a lelkesedést, amelyet az 1848/49-es polgári forradalom és szabadságharc egy magyar szívének jelenthetett akkoriban.

Amikor a haza hívó szavára szinte egyként álltak hadba, egyként hagyták ott feleségeiket, gyermekeiket, családjaikat, hogy ha kell, a vérükkel áldozzanak a szabadság oltárán...

Hála Istennek, sokat hallhattunk a mártír Petőcz György Pozsony megyei alispánról, aki 500 honvédet újoncozott, és emiatt agyonlövetett, vagy Szini Sebő Alajos huszárőrnagy régi korokba illő lovagi vitézségéről a tábióbicskei csatában, amikor egykori barátját, Riedesel bárót a csatatéren párbajban legyőzte…

Arról azonban kevesebb szó esik – vagy talán mondjuk ki: felénk eleddig nem is nagyon hallottunk róla – hogy innen, ennek a városnak a kebeléből kiket emelt a haza oltárára az 1848-as forradalom forgószele.

Olyan, mintha a múltunkra egy nagy, nehéz kabátot dobott volna valaki, s azt már leemelni oly nehéz, esetlen vagy fáradságos volna…

Mert ki szólítja át a múlt sötét, elkopott, elhallgatott csendjéből az egykori 1848-as mindennapok dunaszerdahelyi hőseit?

Ki beszél gyermekeinknek majd a szerdahelyi Babirák Mátyás hadnagyról, Mihálcsek István hadnagyról, postamesterünkről, aki élelmezési tisztként a komáromi várban Klapka mellett szolgált, avagy ki említi meg a számukra Loóg Móric ügyvédünk nevét, a későbbi dunaszerdahelyi telekkönyv-vezetőét, aki vezérkari hadnagyként harcolt a komáromi várőrségnél, a 8. hadtestben?

Ki emlékeztet bennünket a huszonéves Zsitvay Gyula őrmesterre, aki a 19. Schwarzenberg gyalogezredből elszökve végül a 3. hadtest kötelékében maga is ott volt Világosnál, a szabadságharc végakkordjánál?

Ki szól majd Csavojszky Vince későbbi dunaszerdahelyi jegyzőről, aki a komáromi vár térparancsnokságának főhadnagyaként ott volt, egészen a vár kapitulációjáig.

Avagy ki idézi fel számunkra Krascsenits Ferenc emlékét, az alsó-csallóközi kerület későbbi országgyűlési képviselőjét, aki az 50. Hunyadi honvédzászlóaljnál volt hadbíró főhadnagy?

Vagy Szelle István főhadnagyot ki szólítja elénk, aki önkéntesként a Pozsonyban alakuló 4. honvédzászlóaljnál jelentkezett, majd végigharcolta a délvidéki és erdélyi hadszíntereket, olyan vakmerően, hogy maga Bem tábornok tüntette ki a katonai érdemjel 3. osztályával…

S ki mondja el, hogy ők ketten, Krascsenics és Szelle voltak talán a Csallóközből az utolsók, akik a halhatatlan Petőfivel utoljára találkoztak, mert, mint ők mesélték, a segesvári csata előestéjén vele együtt boroztak?

De itt említhetnénk – akkor még Szerdahely, Előtejed, Nemesszeg, Újfalu szülöttjeit – Takácsy Miklós hadnagyot, Szighethy Pál főhadnagyot, Deák Lajos hadnagyot vagy Orosz Lajost, a 98. honvédzászlóalj hadnagyát…

Ki mesél majd gyermekeinknek a sikabonyi Gálffy Ignác hadnagyról, aki részt vett a Jellasics elleni harcokban, majd a szabadságharcot végigküzdötte, egészen a világosi fegyverletételig?

Vagy szülőként ki érezteti velünk át azt, hogy vajon mit érezhettek a Gálffy szülők, mikor gyermekeik, a négy testvér, Gálffy Ignác, József, Béla és György együtt hagyták el a szülői hajlékot, és indultak útnak a haza védelmére?

Kedves ünneplő közösség!

Hogy a tisztelet és a megbecsülés nemzetek feletti, szép példája annak Bertalanffy János esete is. A lánglelkű fiatal előbb Vasváry szabadcsapatában harcolt főhadnagyként, s egy alkalommal az ellenségtől elfoglalt egy „szekerész különítményt” – 500 nyeregnyi felszereléssel, 1000 pár csizmával…

Haditettével úgy kitüntette magát, hogy az esetnek nagy híre ment.

A Sárga kastélyt akkoriban bérlő édesapját, Bertalanffy Antalt azonban rögtön figyelmeztette az oda beszállásolt osztrák tábornok, Collosedo herceg, hogy lépjen át a fia a „rendes honvéd zászló alá”, máskülönben elfogása esetén nem tekintették volna másnak, mint közönséges rablónak, útonállónak, és a rögtönítélő bíróság azonnal halálra ítélhette volna…

Sajnos, fentebb említett hőseink fejfái mellé leborulni már nem tudhatunk: a hotel alatti egykori régi temető 1848-as sírjait sem kímélte meg a 20. század „vörös gyalázata”.

De mégis, az emlékezetük idefénylik. Úgy, mint a többi, „mindennapi hőseinkké”.

Mint a többi szerdahelyi honvédé: Mészáros Lázár jegyzőé, őrmesteré, Pápai József őrmesteré, Szighethy Gáspár ügyvédé, őrmesteré, Mihályfi Mihály bognáré, tizedesé, Tilovits Pál csizmadiáé, tizedesé, s közhonvédainké, Banyák János zenészé, Biró Sándor napszámosé, Buják János napszámosé, Derzsi Mihály csizmadiáé vagy Sárközi Mátyás zenészé… És a sok névtelen hősé…

De az én szememben ugyanilyen hőssé magasztosul fel többek között Bogyó Alajos kántortanító is, aki az elnyomás alatti 1850-es években egy alkalommal a szentmise végén el merte énekelni a „Hazádnak rendületlenül”-t. S akinek az indítványára 1860 óta egészen a huszadik századi nemzetszakadásig Dunaszerdahelyen, Szent István napján az egész város mindegyik ablakában gyertya világított.

Vagy azok az 1860-ban tenni vágyó (és tegyük hozzá, 1848-as szellemiségű) városvezetőink – akkoriban hadnagyok –, akik egy évtizeddel a kiegyezés előtt merték az addigi nevesítetlen főutcánkat a legnagyobb magyarról, gróf Széchenyi Istvánról, illetve egy évire rá a mai Kondé püspök utcát a tragikus sorsú 1848-as politikusunkról, Teleki Lászlóról elnevezni.

S még hány ilyen hősünk van… Akik tetteikkel, munkájukkal lettek a dunaszerdahelyi büszkeség tanúbizonyságai: az 1849-ben vagyonuktól megfosztott Kondé testvérek, a névtelen honvédhalottak, de a későbbiek is: Csaplár Benedek piarista tudósunk, Vámbéry Ármin Kelet-kutatónk, Ács–Stern György tudósunk, vagy éppen Tölgyessy György professzorunk…

Ők tesznek tanúságot – előttünk is –, azért, hogy higgyünk magunkban, s legyünk, merjünk büszkék lenni magyarságunkra, régiónkra és városunkra.

1848/49-ben azért is harcoltak ezek a szerdahelyiek, hogy mi ma Dunaszerdahelyen itthon lehessünk. Hogy magyarul beszélhessünk, hogy magyarul tanulhassanak gyermekeink.

A szívünk felett viselt kokárdánk így ma nem csupán az összetartozásunk jelképe, hanem attól egyszersmind több is: tiszteletadás a mi egykori, a múlt homályából kiemelt hőseink számára, jelzés ebből a világból lelkeik felé, hogy tisztelettel, alázattal és hálával emlékezünk rájuk.

Hogy nem feledkezünk meg róluk.

Tisztelt hallgatóság!

Petőfi Sándor, miután elszavalta a Nemzeti dalt, nem tétovázott: egyből cselekedett is. A régi szerdahelyiek is tették a dolgukat: felállt városunkban is a nemzetőrség, többen pedig önkéntesnek, honvédnek jelentkeztek.

Mert a szép beszédek mögött, ha nincsen tartalom, mit sem érnek.

Ezért én itt és most jelzem: rövidesen elindítunk Dunaszerdahelyen egy olyan programot, amellyel többek között ezekre az elfeledett hőseinkre irányítjuk majd rá városunk, régiónk gyermekeinek a figyelmét.

Hogy végre ők is büszkén tekinthessenek egykori mindennapjaink valódi hőseire.

Címkék: Nagy Attila