Mese egy életérzésről

Otthon a fotelben elnyújtózva behunyta a szemét, és gondolatban elkezdte visszatekerni az idő kerekét. Elképzelte, amikor a nyolcvanas években tízezrek jártak meccsre. Hallotta a morajt, és magában dúdolta a dalokat. Amikor megszólalt a Radetzky induló, megállt egy pillanatra, s hagyta, hogy az idő a maga útját járja. A lelkes tömeg egyre csak tódul a stadionba, majd fokozatosan kiürülni látszott elméjében a szentély.

Most csak pár százan lehetnek a lelátón, aztán ismét magába szippantja a vágy, hogy a roskadozó tribünök megint megteljenek. Széttárja karjait, és élvezi a kényelmes fotel és az elméje keltette látomást. Párszor megismétlődik a helyzet, mire ismét a jelenbe ér.

Rájött, egy dolog sosem változik: a lüktetés. Amikor csak kevesen voltak, gyakran cikizték, majd ugyanazok, ha minden sínen volt, majdhogynem fellökték…

… de ő végig kitartott, és sosem bánta meg, a klubhoz és a stadionhoz mindvégig hűséges maradt. A játékosok és az edzők állandóan cserélődtek, de a szurkolók mindig visszatértek.

A régiek újakat hoztak, majd azok ugyanolyan szenvedéllyel merültek bele, hogy a mennyből a pokolba, majd onnan ismét egyre magasabbra jussanak. Nem is számít miért történt így, csak az, hogy sosem adták fel. Sok év telt el azóta, hogy Ödönke megszerette a focit. Magával ragadta annak hangulata, a sikerek és a bánatok, és bizony az örömittas délutánok után néha pár könnycsepp is végiggördült arcán. A közös sörözések a meccsek után, bármi is volt az eredmény az állandóságot jelentette számára. Elsők közt látta villanyfényben úszni a stadiont.

Volt, hogy úgy érezte, maga a foci csak köret, csak az összefogás tárgya. Létezik egy erő, egy hatalmas mágnes talán, ami idevonzza ezt a rengeteg embert.

Bögi Róbert írásának folytatását elolvashatják a KlikkOuton!