A mai Dunaszerdahely egyik legismertebb tudós szülötte 1821-ben látta meg a napvilágot, szülei Csaplár Ignác és Dobos Erzsébet voltak.
„Első neveltetéséről részben a városi iskola mostoha állapota, részben gyöngébb testi egészsége miatt jórészt maga édes atyja gondoskodott, a ki jámbor életű, értelmes és józan gondolkodású ember s a városnak elég jómódú és tiszteletnek örvendő polgára volt.” – írja róla később rendfőnöke, Magyar Gábor.
Középiskolai tanulmányait az érsekújvári ferences gimnáziumban kezdte, majd a bencések pozsonyi és nagyszombati gimnáziumába járt. Mivel hivatást érzett a szerzetesrendi tanításra, 1836-ban belépett a piarista rendbe. Kolozsvárott bölcseletet és klasszika-filológiát, s Nyitrán, majd Pozsonyszentgyörgyön teológiát tanult. 1846-ban szentelték pappá. Már másodéves novíciusként a privigyei elemi iskola első osztályában kezdett tanítani. Besztercén, Kolozsváron és Budán is volt elemi iskolai tanító.
„1849. év április havában áthelyeztetett Magyaróvárra, a hol még a következő tanévben is működött s utána Temesvárra kellett volna mennie, azonban gyöngélkedései miatt a tanítás alól felmentve, egy évig Szentgyörgyön tartózkodott. Ez időtájt ismerkedett meg Ipolyi Arnolddal is, a ki néphagyományok gyűjtésére terelte figyelmét s ő annyi buzgalommal végezte ez irányú tevékenységét később is, hogy, miként ezt Ipolyi Magyar Mythologiájában elismeri, Csaplár jelentékeny mennyiségű adattal járult munkája feldolgozott anyagához.”
Tudjuk, ő volt az, aki a Szerdahely környéki népszokásokat egybegyűjtötte, s azokat Karcsay álnéven Csallóközi, különösen Duna-Szerdahely-táji népszokások cím alatt az Új magyar múzeum 1851. évi számában közzétette.
Ekkortól a lévai, rá egy évire a nyitrai, később pedig a szegedi piarista gimnázium tanára. 1861-ben tevőlegesen, anyagilag támogatta ő maga és családja is a szerdahelyi katolikus iskola újjáépítését. Nem is csoda, hiszen gyakran megfordult szülővárosában, és az ottani oktatás alakulását komoly figyelemmel kísérte. 1861-ben egy ünnepnapi szerdahelyi közgyűlésen lángoló szavakkal szólt az akkor már eléggé leromlott állagú katolikus iskola megmentése ügyében, amely beszéde végén kétszáz forintot tett le az iskola javára. Beszéde után több képviselő egymást túllicitálva adakozott, így elhatározva az iskola újjáépítését.
1862. június 10-én letették az alapkövet a régi nádfedeles iskola helyére, a templom tőszomszédságában. A régi helyett, a régi helyén új iskola épült – köszönhetően Csaplár Benedeknek. Az alapkőbe, az utókor számára leforrasztott rézládikában pénzérméket helyeztek el, és egy írást, amelyben az ősök örök és halhatatlan emléket állítanak Dunaszerdahely katolikus iskolája újjáépíttetőinek. (Ezt 1972-ben, az épület lerombolásakor lelték meg.) Itt olvassuk: „Alulírottak, ugymint: a duna szerdahelyi Katholikus elemi iskolát épittető Bizottmány tagjai adjuk tudtára a késő utókornak és mindazoknak, kik jelen irásunkat valaha olvasni fogják: miszerint mi nagytiszteletü Csaplár Benedek kegyes rendi tanár és városunk lelkes szülöttjének hazafias buzditása által, társulatba állottunk, és a Duna Szerdahelyi plébániához tartozó: Szerdahely, Ujfalu, Nemesszeg, Előtejed, Ollé-Tejed, Lieder Tejed, Sikabony, Kis-Udvarnok, Nagy-Udvarnok, Balásfa, Töbör-Éthe, Hegy-Bene Éthe, Csenkeszfa, Pódafa és Tökés helységek katholikus híveinek önkéntes adakozásából befolyt mintegy nyolcz ezer forintra rúgó összegen a régi roskadozó félben lévő iskola helyébe, egy a szükségnek és korunk igényeinek megfelelő új épületnek felállitását magunk közt elhatároztuk.”
1867–70-ben a tatai piarista gimnázium igazgatója, majd 1870-től rendje történetírójaként a fővárosban élt, közben 1874–75-ben Vácott is tanított.
„Széleskörű irói munkássága révén, annak ellenére, hogy műveit rendesen különféle álnevek, betűk, számok vagy képletek alatt bocsátotta közzé, igen sokan ismerték; sokan keresték fel olyanok, a kiknek a régi irodalom emlékei között búvárolva tájékozódásra, felvilágosításra, forrásművekre, vagy adatokra volt szükségük, s ő mindenkor készségesen bocsátotta rendelkezésükre ismereteinek gazdag kincseit. (…) Közhasznú tevékenysége elismerésre talált úgy rendtársai, mint a tudományos és irói körök részéről, a mennyiben rendünk a kormánytanácsosi czímmel tüntette ki, a budapesti philologiai társaság tiszteleti-, a magyar történelmi társulat igazgató-választmányi-, a Szt. István-társulat tudományos és irodalmi osztálya rendes-, az athenei keresztény archeologiai társaság és a magyar tudományos akademia pedig levelező tagjává választotta.” – írják rá emlékezve.
1906-ban bekövetkezett halálát egy anarchista okozta, aki megtámadva az idős papot, súlyos, halálos sérüléseket okozott neki.
A róla elnevezett dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Adattár Csaplár emlékét ápolva, az ő szellemiségében kívánja megőrizni utódainknak az összegyűjtött tudást.
(Nagy Attila helytörténész)
