– Honnan indultál? Miből táplálkozik a sport iránti szereteted?
– A mai gyerekekkel összevetve nehéz és nem épp átlagos gyerekkorom volt, nyolc éves múltam, mikor édesapám, néhai Bíró Géza csallóközkürti állatorvos tragikusan elhunyt. Egyedül maradtunk öcsémmel és édesanyámmal, aki a Vámbéry gimiben tanított. Ekkor „nőttem fel”, fokozatosan több mindent kellett csinálnom, másfajta döntések vártak. Sokat dolgoztunk, kertészkedtünk és nekem a suliban is jól kellett teljesítenem. A „gőzt” a falusi bandázáson túl a sportban tudtam levezetni. Edzettem a helyi ifi csapattal, reggelente uszodába jártam és a bicajozás is fokozatosan egyre nagyobb teret kapott. Ekkor kötöttünk életre szóló barátságot Hodossy Péterrel, és egymást vittük bele az egyre nagyobb sportkihívásokba.
– Milyen kihívások voltak ezek?
– Eleinte bebicikliztük a Csallóközt, majd fokozatosan Győrbe, Komáromba, Nyitrára, Pozsonyba, Bécsbe vagy Pannonhalmára tekertünk el. Én gyakran bicajjal jártam be Szerdahelyre vagy Pozsonyba az egyetemre is. A vizsgaidőszakban átjártam kerekezni Ausztriába, de volt, hogy egyedül eltekertem a Tátrába, ahol aztán negyedmagammal körbekerekeztük a környéket egy héten át. Majd jöttek fokozatosan a kisebb futóversenyek és 2000-ben már maratonfutóvá lettem. Innen jutottam el szép fokozatosan körülbelül húsz év sportolgatás után, hogy kipróbálnám a maraton feletti távokat.
– A maraton feletti távokat?
– Igen, remek lehetőségnek tűnt erre a hosszútávú triatlon Ironman verseny Nagyatádon. Ötször vettem részt a versenyen az elmúlt években. Háromszor megcsináltam a 24 órás kerékpárversenyt a Slovakiaringen, míg a Covid be nem tett a versenynek. Így maradt az ultrafutás. 2018-ban már a Spartathlon felé kacsingattam, lefutottam az elvárt kvalifikációt és egy évre rá már az indulók közt találtam magamat, de egy erős és makacs torokfájás meggátolt a célbaérkezésben, a pulzusom a verseny során végig szokatlanul magas volt. Ezt akkor kisebb kudarcként éltem meg és mielőbb bizonyítani akartam, hogy képes vagyok lefutni a „versenyek versenyét”.
– Itt is közbeszólt a koronavírus-járvány…
– Valóban, a Covid okán 2020-ban a versenyt nem is rendezték meg, 2021-ben pedig nem sorsoltak be a versenyre. 2022-ben újra ott lehettem a célvonalon, de ahogy számos másik ultraversenyemet ebben az évben, úgy a Spartathlont sem tudtam fejben összerakni és feladás lett a vége. Elemezve a történteket sajnos nyilvánvalóvá vált, hogy az aktuális autóipari menedzseri állásom mentális megterhelése lehet a legfőbb ok, ami a több tízórás versenyek befejezését számomra ellehetetleníti. 2023 elején az újabb Spartathloni nevezéssel párhuzamosan a munkahelyi felmondásomat is benyújtottam.
– Nem lehetett könnyű időszak akkor…
– Nem, a tavaszi Ultrabalatont is feladással zártam. Emlékszem a versenyen végig a végső munkahelyi megoldással foglalkoztam. Rá egy hétre viszont végleg pont került az ügy végére és nyáron már csak a versenyekre való felkészülésre összpontosítottam. Márciustól tudtam, hogy szeptember végén újra rajthoz állhatok az aszfaltos ultrafutás egyik legkeményebb versenyén, és júniustól a maratoni edzőversenyeket rendre előzetes várakozáson felül teljesítettem. Ekkor úgy határoztam, hogy az edzésekre rendelkezésre álló megnövekedett edzésidőt a futókilométerek további növelése helyett inkább a keresztedzésekre fordítom. Július végén az egyik szeretett versenyem, a kladnói 24 órás ultrafutó Cseh országos bajnokság várt rám, ami megnyugtató visszaigazolásként szolgált számomra. A verseny előtt óvatosan kimondott 180 kilométeres célt sikerült jócskán túlszárnyalni és 205 és fél kilométert futva a világviszonylatban is rangos mezőnyben a nyolcadik helyen zártam a versenyt.
– Ha jól tudom, le is sérültél akkor. Ráadásul pont a görögországi verseny előtt…
– Bár nagyon boldog voltam, hogy részt vehettem az említett versenyen, a bal bokám rendkívül bedagadt és a két héttel későbbre tervezett és már előzetesen befizetett rajeci maratoni versenyem előtt is határozottan jelezte, hogy a 24 órás verseny utáni regenerációm még korántsem ért a végéhez. Nehéz szívvel, de reálisan mérlegelve az egyik kedvenc maratoni versenyemen való részvételemet el kellett engednem. Ezt követően egy hétig még könnyített edzéseket végeztem, hogy az esetlegesen kiújuló fájdalom feledésbe merüljön. Utána maradt még több mint egy hónapom a kemény edzésekre, hogy még erősebben érkezhessek a népszerű görög versenyre.
– Milyen volt Görögországban? Milyen élmény egyáltalán lefutni a híres távot? Elmeséled?
– Éreztem, hogy pozitív spirálon vagyok és nagyon bizakodtam a sikeres teljesítésben az athéni kiérkezésem során. Visszatérőként pontosan tisztában voltam minden a versenyt megelőző versenyzői és szervezői forgatókönyvvel. Tartalmas és precíz napot zárva már kilenc óra előtt teljes nyugalommal hajthattam álomra fejem. A rajtban a hajnali sötétségben jelentkező melankóliából a verseny elején több magyar indulóval történő eszmecsere is segített kirángatni, de legfőképpen az nyugtatott meg, hogy a keringési rendszeremet alapgázon járatva is a vártnál jobb tempóra voltam képes az eddigi ultrafutó versenyzői pályafutásom során semmilyen más versenyemhez nem hasonlíthatóan megterhelő görög körülmények közepette. Szeptember végén Görögországban a hőmérséklet árnyékban jellemzően még mindig 30 fok fölé emelkedik délutánra, ami természetesen az aszfalton, autók közt, a forgalomtól nem elzárt utakon számunkra a tengerparton szokatlanul magas páratartalom mellett sokszor szédülés közeli állapotot eredményezett. A 2023-as verseny első napján a futók számára szerencsésen némi lehülés volt, így csak 27–28 fokot mértek árnyékban, de természetesen a pálya állandó „sunyi” hullámzása továbbra is ellenünk dolgozott. Megelégedettséggel töltött el, hogy a legnagyobb vízválasztó vonalhoz, a pálya első harmadát lezáró és a mezőnyt többszörösen megtizedelő Korinthoszi csatornához meglepően erősen és hihetetlenül nagy előnnyel érkeztem a szintidőhöz képest. Váratlanul gyors érkezésem legnagyobb hátrányának bizonyult, hogy a tervezetten előreküldött fejlámpám és széldzsekim órákkal a sötétedés beállta előtt hozzám került. Mindenkinek csak ilyen édes gondokat kívánok! A pálya középső harmada már a nagyobb emelkedőktől és lejtmenetektől terhelt, amit egy közel tíz kilométeres meredek aszfaltos szerpentín zárt le. De a fekete leves, a hegy még csak azután jött. Itt már nem vezetett aszfaltozott út, csak egy via ferrata jellegű sziklás kaptató. Ultrás léptékkel egyáltalán nem hosszú, csupán másfél kilométeres, viszont nekem folyamatosan haladva is több mint fél órába tellett feljutni ott. Annak ellenére, hogy már 160 futókilométer volt a lábaimban, hajnali 3 óra volt és közel 1100 méter magasan jártunk, én kabát nélkül sem fáztam. Fentről vetettem egy hirtelen pillantàst hátra a mélybe, hát majdnem leszédültem. A tenyérnyi hegytetőn egy frissítőpont volt felállítva, ahol a két kiszolgáló személyen kívül egy vacogó futótárs pihent pokrócba burkolva a széken. A képeket visszanézve a legtöbben már kabátban érkeztek fel. Én rövid ujjú pólóban, így azonnal pokrócot és széket kínált az egyik pontőr, de én csak egy pohár italt kértem. A második kortynál már jött a másik pontőr, hogy üljek le, bebugyolálnának. Hát így történt, hogy nem időztem fent tíz másodpercet sem, mert ha elfogadom, az könnyen a versenyem végét jelentette volna. A székből ezen a ponton már ezerszer nehezebb felkelni, mint leülni.
– Milyen volt a lefeléút?
– Lefelé egy hasonlóan meredek szekérút vezet öklömnyi guruló sziklákkal a sötétben. A bekeményedő izomzattal ez a két kilométeres szakasz is fél óráig tartott. Közben állandóan kézzel hadonászva kell ellensúlyozni, és a lábizomzatot fel-felszisszenve ellenállásra késztetni egy-egy megcsúszásnál. Itt vagy nyolcan előztek meg, mégsem tudott egyikünk sem előttem célba érni. Leérve az első falu után egy nagyobb kiterjedésű fennsík következett és hajnali négykor már érdemesnek találtam a futózsákomból előbányászni a kabátom, de fél óra múlva már kabátban is vacogtam, és „csattogtak” a fogaim a tejes, ködös levegőben. Kiderült, hogy 10-12 fokra hűlt a levegő a fennsíkon és helyenként 7 fokot mértek a kísérőautók a ködben. A vacogó érzésen túl, amit egyedül a tempó képzelt fokozásával tudtam csak ellensúlyozni, a kihülő és elgémberedő ujjaim érzéketlensége tetézett. Nem tudtam a kulacs tetejét lecsavarni, s a futómellény zsebébe való visszahelyezés is teljesen felejtős volt. Ebben az időszakban vagy nem vittem magammal saját bekevert frissítést vagy segített valaki mindezt összehozni, addig viszont rá várva jobban fáztam. Egyik sem volt ideális megoldás, de mindig szükséges volt választani ezek közül a rövidtávon fájó megoldások közül a végső célba érés támogatása okán. A fennsík után újabb hegyek és emelkedők következnek, a nap már épp felkelt, de ereje vagy nem volt még vagy a mellettünk magasló hegyoldalak árnyékoltak.
Emlékszem, mennyire sóvárogtam a melege után, pedig tudtam, hogy ez két óra múlva a visszájára fordul, lévén, hogy aznapra már 31–32 fokot jósoltak árnyékban. A tudatom sem volt a toppon, az egyik településről kivezető úton a mai napig látom az egyik egy perccel előttem futót jobbra lekanyarodni. A letérőhöz érve így teljes meggyőződéssel vettem egy jobbos fordulatot, úgy hogy nyilván semmi nem jelezte ennek szükségességét a megcsalt tudatomon kívül. Pár száz méter után arra eszméltem, hogy túl nagy a csend – eltévedtem, de kis kitérővel sikerült visszatérnem a kijelölt útra. Persze végül csak a következő frissítőpont nyomatékosította, hogy újra „sínen” vagyok.
– Mondtad még, hogy aznapra aztán forróságot jeleztek…
– Így van, a kabát is hamar lekerült, néhány óra múlva már az izzadtság kristályok fájó hónalj táji kidörzsölődése okán kellett megállnom. Józsa Ádám barátom, a magyar csapat hivatalos kísérője épp akkor állt meg a kocsijával a frissítőponton, és azonnal a segítségemre volt a probléma orvoslásában. Tudtam, hogy a verseny végén már csak jóformán lefelé tart az útvonal, így az egyre elviselhetetlenebb szikrázó napsütésben mindig kiborított a következő emelkedő vagy több száz méteres kaptató kirajzolódása. Végig úgy számoltam, hogy a szintidőhöz képest több mint háromórás előnyöm van és lesz a célban is, ami közel 33 órás versenyidőt feltételez. Mivel a versenyt megelőzően számomra tényleg csak a sikeres teljesítés, épp csak 36 órán belüli versenyidővel tűnt elérhetőnek, ezért előzetesen nem is gondoltam rá, hogy utánanézek a verseny 40 éves története során milyen versenyidőkkel értek célba honfitársaink. Azt tudtam, hogy 34 és 35 óra körüli célbaérésből több is van, de nem tudtam mi van 33 óra alatt a szlovákiaiak idejét illetően, ezért szerettem volna inkább 32 óra elejét futni. Különben is, nem tudhatom lesz-e még lehetőségem ilyen kecsegtető eredmény közelébe kerülni, és ha már ennyit dolgoztam érte, miért ne maximalizáljam a célidőm. Elvégre már csak négy-öt órát kell érte futni az addigi több mint egynapos futás után. Hát így történt, hogy fejben megerősödve kezdtem bele az előttem kocogók előzgetésébe. Míg mások már akár perceket időztek a frissítőállomásokon, én általában 5–10 másodperc alatt végeztem és már robogtam is tovább. Számoltam fejben, milyen átlagsebességgel kell haladnom, hogy délután három óra után beérjek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ha csipkedem magam, akkor már délután három előtt, tehát 32 órán belül beérek. Ez persze tovább motivált, mígnem 31 óra 40 percnél, 78. befutóként értem célba.
Mint utólag kiderült, ezzel végül a verseny hivatalos weboldalán található összes eddigi befutóidő közül a mindenkori második legjobb szlovákiai befutóidő lett az enyém.
– A sportkihíváson túl mi volt az, ami még motivált? Ki segített a cél elérésében?
– Az, hogy ezt az álmomat elérhettem, a szűk családomnak köszönhetem, a feleségemnek, Renátának és a lányaimnak, Eszternek és Emesének, de természetesen a barátaim, Peti és Tomi öccse belém vetett bizalma is előre vitt. Szakmailag nagyon sok köszönettel tartozok Molnár László nagymegyeri sportbarátomnak. Az ő rámszabott edzéstervét követve sikerült egyéni csúcsot futnom mind tíz kilométeren, mind pedig maratoni távon. Mikor pedig a Spartathlon került szóba, nyíltan más edző felkeresését javasolta, mondván az ultra távokkal neki nincs tapasztalata, ezért nem tudna olyan hatékonyan edzeni, mint aki azokra specializálódott. Így került a képbe Lőrincz Olivér, aki mindent tudott a Spartathlonról és az ultrafutásról. Két évig dolgoztunk együtt, és tőle is rengeteget tanultam az egyes megbeszélések alkalmával. Továbbá úgy érzem, ki kell emelnem még MUDr. Peter Malinovsky baleseti sebészt, aki 2015-ben a térdem többek közt porcleválás miatt műtötte. Hozzáállása végig rendkívül szimpatikus és korrekt volt a számomra, majd a féléves felülvizsgálatoknál, mikor beszámoltam neki a folyamatosan növekvő edzésterhelésről, végig biztatott, azzal érvelve, hogy a szervezetünk, így a térdünk is erre van kitalálva. Azt talán mondanom sem kell, hogy műtött térdem azóta tökéletes. Az utóbbi két-három évben pedig a közelmúltban hirtelen elhunyt Bögi Sándorral alakult ki szorosabb kapcsolatunk, saját bevallása szerint nagyon várta már, hogy valaki a járásból teljesítse a Spartathlont, hogy nyomdokába léphessen. Nagyon örült neki, hogy nekem végre sikerült, azóta még gyakrabban találkoztunk, utoljára a február közepén rendezett csallóközkürti Spartathloni élménybeszámolómon. Halála előtt egy nappal meg volt beszélve a találkozónk, de az utolsó pillanatban lemondta, akkor nyilván mindketten úgy gondoltuk, hogy lesz még alkalmunk találkozni bármikor később. Egyikünk sem gondolhatta, hogy a következő héten már az utolsó útjára kísérjük... Felfoghatatlan a halála!
– Úgy tudom nagy szerepe volt Sándornak a februári versenyedben.
– Valójában, teljes egészében neki köszönhetem a verseny ötletét. Mikor tavaly novemberben megemlítettem neki, hogy júniusban a Tromsöi Éjféli Nap Maraton van tervben, ahol a helyszín és a fehér éjszakák nyújtják a különlegességet, azt mondta – „Attila, neked nem Tromsöben kell maratont futnod, hanem ha már Skandinávia, akkor Helsinkiben van egy verseny, ahol könnyen Szlovák Országos Csúcsot tudnál futni.” Aznap még vagy háromszor felhívott, beszámolt a verseny időpontjáról, a várható körülményekről, az aktuális országos 24 órás csúcsról, amit a formám alapján megdönthetőnek vélt. Később még azt is felvetette, hogy ő is eljön a versenyre, ha találunk támogatókat. Együtt megkerestünk hát egy helyi vállalkozót, aki első alkalommal azt mondta, hogy bizonyítsak és azután lehet szó a támogatásáról. Sanyi közben átgondolta a versenyen való részvételét és emiatt és az általa számomra várt támogatás meghiúsulása okán attól tartott, hogy én sem indulok majd a versenyen. Addigra viszont én már teljesen beleéltem magam a versenybe. Rájöttem, hogy a kitartó téli edzések árán, akár az összes, a 24 órás versenyen belül mért rövidebb, tipikus ultratávon is, mint például 50 km, 6 óra, 50 mérföld, 100 km, 12 óra, 100 mérföld új Szlovák Országos Csúcsokat állíthatok fel. Később úgy dolgoztam ki a versenytaktikámat, hogy a fent említett résztávokon ne csak a korosztályos, de az abszolút csúcsokat is elérhessem. Ezzel a gondolattal feküdtem és keltem minden nap, ez motivált az egyre fokozódó edzéseim során. Feljártam Pozsonyba az Elán Sportcsarnokba edzeni, hogy minél jobban modellezhessem edzéseim során a várható versenykörülményeket. A versenyt Helsinkiben ugyanis egy ámulatba ejtő fedett arénában rendezték. Januártól egy új keresztedzést is az edzéstervembe iktattam. Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha a verseny felénél elérem a rekorddöntéshez szükséges 127 kilométert, akkor egy erős hajrával bebiztosíthatom a sorsolásmentes, garantált részvételem is az elkövetkező három Spartathlonon. A versenyen végül sikerült elérnem az összes kitűzött célomat és a dobogó második fokára állhattam fel a közel száz résztvevő közül. A helyszínen a két lányom frissített és leste minden óhajom 24 órán át, míg én a 390 méteres ovális pályán körözve 587-szer haladtam el mellettük. Hazaérve az egyik futótársam hívta fel a figyelmem, hogy a 24 órás eredményemmel vezetem a korosztályos Világranglistát, míg abszolút értelemben, tehát az összes korosztályt egy kalap alá véve a harmadik helyen állok két fiatalabb futót követve.
– Hogyan tovább ezek után?
– Márciusban lesz Nyitrán a Szlovák Országos Bajnokság 24 órás futásban. Mivel addigra épp csak, hogy letelik a Helsinki után szükséges minimális regenerációs idő, itt a célom a tisztes helytállás. Május végére tervezem az első 48 órás futásomat, ennek az az érdekessége, hogy ez lesz egyben életem első világbajnoksága is, majd júliusban a Cseh Országos Bajnokság következik 24 órás futásban, szeptemberben pedig újra a Spartathlonon akarok részt venni.
Novemberre az Autentikus Phidippides Futás volt tervben, ami 490 kilométert jelent az Athén–Spárta–Athén útvonalon, s amelyre több mint négy nap áll rendelkezésre. Sajnos a versenyszervezők néhány napja bejelentették, hogy többé már nem kívánják megszervezni ezt a versenyt. Így az év végére még nincs konkrét versenytervem.
Természetesen ezeken kívül edzőversenyként még biztosan bele fog férni néhány további maraton is, mint ahogyan történt január 13-án Gútán is.
(dszi)
